1.0Édua emlékérehttps://edua.cafeblog.huMoreduhttps://edua.cafeblog.hu/author/Moredu/<P>8 hónap távlatából már enyhült a fájdalom. Már nincs késztetésem, hogy mindenkinek megemlítsem Éduát. Volt egy olyan kényszerképzetem, hogy mindenkinek el kell mondanom történetünket. Azt akartam,  emlékezzenek.Emlékezzenek, hogy létezett egy magzat, aki a végsőkig küzdött az életéért. </P> <P>Nem tudtam feldolgozni, hogy az emberek úgy gondolkodnak: ha nem láttuk, nem is volt. Kevesebbre becsülték a kislányomat annál, aki 40. hétre született, és utána lett angyal. Tudom, ez  morbid dolognak hangzik. De ez volt a legnagyobb fájdalmam.Nem értettem, miért nem tudják átérezni a fájdalmamat. Nem értettem, hogyan tudnak az emberek vigaszként hatalmas blödségeket összehordani. Hogyan lehet azt mondani egy anyának, aki elveszítette kisbabáját, hogy ne aggódj, még fiatal vagy, lehet még ajár 5 gyereked is :(  És természetesen örülnöm kellett volna, hogy nekem már van egy egészséges gyerekem. Na, az igaz, hogy a kisfiam nagyon jó fej  kölök, de ha valakinek meghal pl. egy barátaja, neki sem mond senki olyat: ne aggódj, ott van még bartának a Pisti is.</P> <P>Az a baj, hogy az emberek többsége nem tud gyászolni, ezért nem engedélyezik másoknak sem ezt a ciki dolgot. Ha valaki elengedi magát, és szomorkodik az őt ért veszteség miatt, azt jól elkerüli mindenki. Így jártam én is. És szinte minden sorstársam, akit ismerek.</P> <P>Na, megyek aludni, mert a kisfiam hajnalban már kukorékol. Holnap megpróbálom elmesélni Édua történetét.</P> <P>Jó éjszakát!</P> <P> </P>rich