A történet

2006 november 18. | Szerző: Moredu |

 20 hétig tartott a boldogságom a kislányommal, Éduával.
2006. február 14-én, Valentin napon elmentünk férjemmel és kisfiammal egy másik orvoshoz. Csak arra voltunk kíváncsiak, tényleg kislány-e a pocaklakóm. Ez lett életünk egyik legborzalmasabb napja. Kedélyesen indult az ultrahangvizsgálat. Az orvos nagyon kedves volt, én fel voltam dobódva, hiszen mindig megnyugtató érzés látni a magzat szívverését, látni, ahogy evickél. Vizsgálat közben az orvos egyszer csak elnémult, és megszűnt a kommunikáció közöttünk. Láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. 5 perc néma csend után, megkérdeztem tőle, van-e valami gond, de nem volt hajlandó válaszolni. A férjem közben kiment a kisfiammal a vizsgálóból, mert a gyerkőc nagyon nyügös volt. Egyszer csak el kezdte diktálni az orvos az asszisztensnőnek a problémákat. Csak nem volt vége… Forgott velem a világ. Sokk-ként ért, hogy ennyi betegsége van Éduának. És ezt még csak nem is velem közlik, hanem úgy beszélnek a saját babámról, mint egy selejtes tárgyról. Vizsgálat után bőgve próbáltam kérlelni az orvost, magyarázza el, mi ez az egész, de nem akart velem foglalkozni, Pestre irányított minket egy nagyon kedves doktornőhöz, dr. Hajdú Júliához. Utólag átgondolva az orvos szerintem zavarban volt. Nem tudta kezelni a helyzetet, nem tudta hogyan közölje egy 20 hetes kismamával, hogy valószínűleg élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenessége van a babájának.
Másnap már Pesten is voltunk. Dr. Hajdú Júlia megvizsgálta Éduát. Nagyon emberséges orvos. Elmagyarázta, hogy mi a baja a kislányunknak: valószínűleg 22-es kromoszóma-rendellenessége van, ami többek között súlyos szívfejlődési rendellenességgel, szellemi fogyatékossággal, a csecsemőmirigy hiányával. jár.  A terhesség megszakítását javasolta, mivel a túlélési esély nagyon minimális. Átirányított minket a genetikára, ahol az orvos elmondta ugyanazt, mint Hajdú doktornő. Elbúcsúztam Éduától, és másnap befeküdtem a SOTE klinikájára. 26 órát vajúdtam, nem akartam megszülni az én kis ficánkámat. Egész végig bocsánatáért esedeztem, és könyörögtem neki, ne ficánkoljon, mert minden rúgásába belehalok. A vajúdás végén már nem élt szegényke. Nagyon fájt a szülés, nem is
nagyon voltam magamnál. A férjem kétségbe esve kérlelt, engedjem el Éduát, mert már megszenvedtem a magamét. Nem voltam képes rá. Könyörögtem, császározzanak meg, annyira féltem attól az élménytől, hogy kibújik. Nem akartak segíteni. Egyszer csak kaptam egy hatalmas nyugtató injekciót, majd egyik orvos felnyúlt kitágított kézzel, és kiemelték az én angyalkámat magzati életének 21. hetében február 17-én 23 óra 15 perckor. Elaltattak, megkapartak. Ébredéskor hazaküldtem a férjemet, hogy gyújtson azonnal gyertyát a kislányunkért.