AZ ELSŐ BEJEGYZÉSEM

2006 november 12. | Szerző: Moredu |

8 hónap távlatából már enyhült a fájdalom. Már nincs késztetésem, hogy mindenkinek megemlítsem Éduát. Volt egy olyan kényszerképzetem, hogy mindenkinek el kell mondanom történetünket. Azt akartam,  emlékezzenek.Emlékezzenek, hogy létezett egy magzat, aki a végsőkig küzdött az életéért.

Nem tudtam feldolgozni, hogy az emberek úgy gondolkodnak: ha nem láttuk, nem is volt. Kevesebbre becsülték a kislányomat annál, aki 40. hétre született, és utána lett angyal. Tudom, ez  morbid dolognak hangzik. De ez volt a legnagyobb fájdalmam.Nem értettem, miért nem tudják átérezni a fájdalmamat. Nem értettem, hogyan tudnak az emberek vigaszként hatalmas blödségeket összehordani. Hogyan lehet azt mondani egy anyának, aki elveszítette kisbabáját, hogy ne aggódj, még fiatal vagy, lehet még ajár 5 gyereked is 🙁  És természetesen örülnöm kellett volna, hogy nekem már van egy egészséges gyerekem. Na, az igaz, hogy a kisfiam nagyon jó fej  kölök, de ha valakinek meghal pl. egy barátaja, neki sem mond senki olyat: ne aggódj, ott van még bartának a Pisti is.

Az a baj, hogy az emberek többsége nem tud gyászolni, ezért nem engedélyezik másoknak sem ezt a ciki dolgot. Ha valaki elengedi magát, és szomorkodik az őt ért veszteség miatt, azt jól elkerüli mindenki. Így jártam én is. És szinte minden sorstársam, akit ismerek.

Na, megyek aludni, mert a kisfiam hajnalban már kukorékol. Holnap megpróbálom elmesélni Édua történetét.

Jó éjszakát!