A történet

2006 november 18. | Szerző: Moredu

 20 hétig tartott a boldogságom a kislányommal, Éduával.
2006. február 14-én, Valentin napon elmentünk férjemmel és kisfiammal egy másik orvoshoz. Csak arra voltunk kíváncsiak, tényleg kislány-e a pocaklakóm. Ez lett életünk egyik legborzalmasabb napja. Kedélyesen indult az ultrahangvizsgálat. Az orvos nagyon kedves volt, én fel voltam dobódva, hiszen mindig megnyugtató érzés látni a magzat szívverését, látni, ahogy evickél. Vizsgálat közben az orvos egyszer csak elnémult, és megszűnt a kommunikáció közöttünk. Láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. 5 perc néma csend után, megkérdeztem tőle, van-e valami gond, de nem volt hajlandó válaszolni. A férjem közben kiment a kisfiammal a vizsgálóból, mert a gyerkőc nagyon nyügös volt. Egyszer csak el kezdte diktálni az orvos az asszisztensnőnek a problémákat. Csak nem volt vége… Forgott velem a világ. Sokk-ként ért, hogy ennyi betegsége van Éduának. És ezt még csak nem is velem közlik, hanem úgy beszélnek a saját babámról, mint egy selejtes tárgyról. Vizsgálat után bőgve próbáltam kérlelni az orvost, magyarázza el, mi ez az egész, de nem akart velem foglalkozni, Pestre irányított minket egy nagyon kedves doktornőhöz, dr. Hajdú Júliához. Utólag átgondolva az orvos szerintem zavarban volt. Nem tudta kezelni a helyzetet, nem tudta hogyan közölje egy 20 hetes kismamával, hogy valószínűleg élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenessége van a babájának.
Másnap már Pesten is voltunk. Dr. Hajdú Júlia megvizsgálta Éduát. Nagyon emberséges orvos. Elmagyarázta, hogy mi a baja a kislányunknak: valószínűleg 22-es kromoszóma-rendellenessége van, ami többek között súlyos szívfejlődési rendellenességgel, szellemi fogyatékossággal, a csecsemőmirigy hiányával. jár.  A terhesség megszakítását javasolta, mivel a túlélési esély nagyon minimális. Átirányított minket a genetikára, ahol az orvos elmondta ugyanazt, mint Hajdú doktornő. Elbúcsúztam Éduától, és másnap befeküdtem a SOTE klinikájára. 26 órát vajúdtam, nem akartam megszülni az én kis ficánkámat. Egész végig bocsánatáért esedeztem, és könyörögtem neki, ne ficánkoljon, mert minden rúgásába belehalok. A vajúdás végén már nem élt szegényke. Nagyon fájt a szülés, nem is
nagyon voltam magamnál. A férjem kétségbe esve kérlelt, engedjem el Éduát, mert már megszenvedtem a magamét. Nem voltam képes rá. Könyörögtem, császározzanak meg, annyira féltem attól az élménytől, hogy kibújik. Nem akartak segíteni. Egyszer csak kaptam egy hatalmas nyugtató injekciót, majd egyik orvos felnyúlt kitágított kézzel, és kiemelték az én angyalkámat magzati életének 21. hetében február 17-én 23 óra 15 perckor. Elaltattak, megkapartak. Ébredéskor hazaküldtem a férjemet, hogy gyújtson azonnal gyertyát a kislányunkért.

AZ ELSŐ BEJEGYZÉSEM

2006 november 12. | Szerző: Moredu

8 hónap távlatából már enyhült a fájdalom. Már nincs késztetésem, hogy mindenkinek megemlítsem Éduát. Volt egy olyan kényszerképzetem, hogy mindenkinek el kell mondanom történetünket. Azt akartam,  emlékezzenek.Emlékezzenek, hogy létezett egy magzat, aki a végsőkig küzdött az életéért.

Nem tudtam feldolgozni, hogy az emberek úgy gondolkodnak: ha nem láttuk, nem is volt. Kevesebbre becsülték a kislányomat annál, aki 40. hétre született, és utána lett angyal. Tudom, ez  morbid dolognak hangzik. De ez volt a legnagyobb fájdalmam.Nem értettem, miért nem tudják átérezni a fájdalmamat. Nem értettem, hogyan tudnak az emberek vigaszként hatalmas blödségeket összehordani. Hogyan lehet azt mondani egy anyának, aki elveszítette kisbabáját, hogy ne aggódj, még fiatal vagy, lehet még ajár 5 gyereked is 🙁  És természetesen örülnöm kellett volna, hogy nekem már van egy egészséges gyerekem. Na, az igaz, hogy a kisfiam nagyon jó fej  kölök, de ha valakinek meghal pl. egy barátaja, neki sem mond senki olyat: ne aggódj, ott van még bartának a Pisti is.

Az a baj, hogy az emberek többsége nem tud gyászolni, ezért nem engedélyezik másoknak sem ezt a ciki dolgot. Ha valaki elengedi magát, és szomorkodik az őt ért veszteség miatt, azt jól elkerüli mindenki. Így jártam én is. És szinte minden sorstársam, akit ismerek.

Na, megyek aludni, mert a kisfiam hajnalban már kukorékol. Holnap megpróbálom elmesélni Édua történetét.

Jó éjszakát!